Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! És mégis álmaimban gyakorta száz karom van, s mint álombéli Isten szorítlak száz karomban. Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptü béke! Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak. Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek. Tegnap éjjel a polcokat néztem. A nagy életművek mind ezt bizonyítják... és ahogy születtem, - mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Radnóti Miklós idézetei " Fénylő ajkadon bujdokoló nap a mosolyod; szelíden süt rám és meleg. " Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék. Csak jöttem némán könnyes folyókon hullató ligeteken és zokogástól rengő réteken is némán keresztül csak a sírásom csorgott száz arcomon mely már halovány mint a hajnali holt hold mely szégyen a hajnali hajnali égen. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben. Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrüző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató. Ha megharagszol, ép olyan vagy mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét. Amikor ősszel, ha haloványan csillog a napfény, egyszerű szavakkal hódolok néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz szeretheti a bágyadt folyót.
Belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva. Úgy gyötri a testet utánad a bánat, úgy röppen a lélek utánad, elébed, ó, semmi, de semmise már! ez a zápor sem mossa le rólam a vágyat utánad. Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem! Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Kihűlt már, fekete a parázs; bennem még lánggal ég a tüzes harapás! Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa... Ó, alkonyoknak könnyű vétkei: semmittevés és pillanatnyi csönd.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, – s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, – az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék. Már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket. Népek kiáltják sorsodat, szabadság! Fölemelt karral álltam az ég alatt és teli volt a rét csillaggal és katicabogárral! Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit. Én én vagyok magamnak, S neked én te vagyok. S te én vagy magadnak. Két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom. Az ember egyre vénül, verset ír, tanít... "Csak ülj a földre és beszélj az égre. " S nem ül le. S nem beszél. Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre. Napjaim tetején ülök, onnan lóg le a lábom, hajamon hófelhő kalapoz és szavaim messze, kakastollak közt portverve menetelnek! "