Éppen a falu hídján ütközött össze a két csapat szörnyű nagy erővel. Úgy hullott a tatár a hídról a patakba, hogy egyszerre csak megakadt a víznek a folyása. De a vezérrel, Rabsánnal bizony nem bírtak. Kard volt mind a két kezében s úgy vágott jobbra-balra, hogy nem tudtak közelébe jutni. Marcel Gergelynek is kard volt a kezében, de csak egy kard, s nem ült lóháton, mint Rabsán, nagy nehezen jutott közelébe Rabsánnak. De abban a pillanatban, amikor éppen kardját Rabsánra emelte, egy tatár keresztüldöfte a lándzsájával. Marcel Gergely nem zuhant a földre, mert a felesége összeszedte minden erejét, felfogta estében, aztán ölébe karolta, úgy szaladt vele haza, s ott az urát lefektette, de az ura már szólni sem tudott, csak nézte-nézte hosszan nézte az asszonyt, s a nézésében benne volt a kérés: Hagyj engem, ne törődj velem, eredj vissza, bátorítsd a népet. Az asszony sírva csókolta meg urát, aztán megragadta a kardját, kirohant a házból messziről kiabálta: – Rajta, rajta, ne féljetek, mindjárt jön az uram is!
Ha Benedek Elek írását vizsgáljuk (" Ond, a vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a fia, Botond, igazi apja fia. " -- Nemzetgyűlés - Honszerző Árpád), akkor ő Ond fia volt és 958-ban már egy vénember lehetett. Ha viszont Árpád fejedelem leszármazottja (például unokája) volt, akkor a 958-as hadjáratban való részvétel reális. De természetesen nyilvánvaló, hogy (főleg ebben a korban) nem csak egy Botond lehetett. A magyar sereg vezérei a monda szerint Botond vezér és Apor vezér, aki a székely hadak parancsnoka. Botond vezérről tudjuk, hogy jó barátja, vagy inkább rokona volt Lehelnek (Lél) és Bulcsúnak, a két, Augsburgnál elesett vezérnek. Az augsburgi csata után Bajorországban dúlt, barátai/fivérei, és a magyar had legyőzésének megbosszulására. Jegyzetek [ szerkesztés] Források [ szerkesztés] Képes krónika
Akkor Botond rá rohanván mint mondják úgy megragadta, hogy alig telt a bírkozásban egy kis óra, a görög úgy földre terűlt, hogy semmi módon nem birt többé fölkelni. Minek láttára a görög császár s a görögök többi nagyai, a császárné is úrasszonyaival a falról eltávozva palotáikba vonulának, nagy szégyennek tartva, a mi történt vala. És jóllehet az így földhöz vágott görög törött karral életben maradt, csakugyan ezen viadal lőn oka halálának. A magyarok tehát a viadal dicsőségét megnyervén, követeket küldenek a görögökhöz az adót követelni, kiknek, mint mondják, a császár mosolyogva egy szót sem válaszolt. Akkor a magyarok vezérökkel Taksonnal tanácsot tartván, azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok elkövettek. " – Képes krónika Történelmi tények és feltevések [ szerkesztés] Sajnos valójában nem tudjuk, hogy Botond vezér pontosan mikor élhetett, s azt sem, kinek a leszármazottja volt.
Szégyenszemre visszatakarodtak a palotába, s a császár akkora adót vállalt, amekkorát csak kívántak, csakhogy hagyják békességben a magyarok. Értékelés 5 4 42 42 szavazat
Megijedt a görög császár a magyar sereg láttán, elzáratta a városnak mind a hét kapuját, hogy a magyarok be ne mehessenek. Azt tanácsolta, ne ontsák egymás vérét, kár volna a görögért is, a magyarért is, inkább álljon ki a görögök részéről is, a magyarok részéről is egy-egy vitéz bajvívásra. Ha a görög győz, a magyarok szépen menjenek vissza a hazájukba, ha pedig a magyar vitéz győz, akkor Göröghon nagy adót fizet a magyaroknak. - Jól van - mondta a magyarok egyik vezére -, hát csak jöjjön a vitéz! Elmentek a követek, s egy óra sem telt belé, kijött egy roppant méretű óriás, két karját a mellye előtt összefonva megállt, s nagy büszkén odakiáltott a magyaroknak: - Hadd lám, ki mer kiállni velem! De kettő jöjjön egyszerre, eggyel nem is kezdek! Összenéztek a magyarok, szikrázott a szemök a haragtól, s egyszerre száz is kiáltotta: én is kiállok! Én is! De a legmerészebb köztük Botond volt, egy köpcös, tagbaszakadt ember, s egy szempillantásra vált ki a seregből. Miután ledobta kaftánját, s levette ingét, így szólt a görög vitézhez: - Hallj ide, te görög óriás, Botond az én nevem!
Jártak már ott eleik, amikor az az Etel-közben lakván segítették a császárt. A honfoglalást követően viszont jobban csábította őket a virágzó nyugati városok kincse, menta a távoli messzeségen túl sejlő Konstantinápoly. De az új császár megtagadta tőlük az adót, amellyel a békét megvásárolta, sőt, szövetségre lépett a németekkel. A magyar sereg élen, deres lován Apor vezér ült. Mellette lovagolt A két jó barát, Zolta és Botond. Nádszálvékony termetű az egyik, kis köpcös a másik, de harcban mindkettő legyőzhetetlen. Zolta villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az ellenség! Ahová meg Botond odasújtott buzogányával, ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és koponya. Míg a magyar sereg Konstantinápoly falai alá érkezett, útjukat égő városok és falvak jelezték, jöttüket menekülő hadak hirdették. Bíborban született Konstantin császár jobbnak látta alkudozással megelőzni a várható ostromot. Követeket küldött Aporhoz, s azt ajánlotta, a hogy a császár és a magyarok egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt.